Végre eljött a reggel a hosszú éjszaka után. A bácsit elvitték a műtőbe, így én is szundíthattam egy órát a vizitig. Ha nem is kipihenve, de legalább nagyon álmosan végigasszisztáltam a vizitet. Szerencsére így is jól válaszoltam az időpontra, dátumra és a helyre vonatkozó kérdésekre.

Azt az információt kaptam, hogy még lesz egy pszichológiai teszt, amivel meg tudják állapítani, hogy milyen változásokon mentem keresztül a műtét előtti állapotomhoz képest. Ha ez rendben van, akkor még a délután folyamán, ha nem akkor majd később visszatérünk arra, hogy milyen típusú rehabilitációra lesz szükség. Mellesleg azt is megemlítették, hogy a távozásom előtt még lesz egy konzultáció azzal az onkológussal, aki a későbbiekben a kezeléseimet vezeti, illetve koordinálja. Ő fogja ismertetni a szövettan eredményét is.

A délutáni pszichológiai vizsga eredménye nagyon jól sikerült. Szinte minden téren javulás állt be.

Azt a tájékoztatást kaptam, hogy nincs szükség rehabilitációra, mert minden lényeges funkció jól működik. A szövettani eredményhirdetés után mehetek haza. Autót természetesen még nem vezethetek, mert a perifériás látásom még nem volt tökéletes, illetve fenn áll az epilepszia lehetősége is, de egy későbbi időpontban megvizsgálnak megint, és eldöntik, hogy mikor ülhetek újra volán mögé. Szinte euforikus hangulatban vártam a délutáni távozást.

Végre eljött az orvosi vizit ideje. Egy új orvos fogadott, az operációt végző olasz orvosnő mellett.

Bemutatkozott, és megkérdezte, hogy folytathatjuk-e magyarul. Nagyon megörültem, hiszen így a francia orvosi nyelv felületes ismeretéből adódó elértéseket kiküszöbölhetem.

Az orvos röviden összefoglalta, hogy a műtét jól sikerült és a jó fizikai állapotomnak köszönhetően, még aznap elhagyhatom a kórházat is. Kíváncsian vártam, hogy rátérjen a szövettan eredményére. Biztos voltam benne, hogy olyan jól alakult eddig minden, hogy csak és kizárólag jó híre lehet.

Sajnos hamar kijózanított. Azt mondta, hogy a szövettan szerint Glioblasztoma Multiform Grade 4-es rákom van, ami a legagresszívebb agyrák legsúlyosabb fokozata. Csak ültem és nem jutottam szóhoz. Úgy éreztem, hogy kaptam egy gyomrost. Csak bámultam meredten magam elé. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy mennyi időm van hátra. Az orvos megnyugtatott, hogy ezt nem lehet előre megjósolni. Statisztikailag egy-két év, de ez természetesen csak statisztika. Csak azt hallottam, hogy mellettem Dóra csendesen szipog. Nekem is kicsordult egy könnycsepp a szememből. Ez volt a mélypont.

Szerencsére a doktor elkezdte sorolni a jó híreket is. Ez a rák nem képez áttéteket, így legalább ez nem kell, hogy aggasszon minket. Nagy nehezen sikerült az orvosra koncentrálnom újra, bár csak napok múlva tértem igazán magamhoz sokkból. Most csak azt éreztem, hogy nyakig benne vagyok a slamasztikában. Szerencsére az onkológusom adott reményt, ha nem is túl sokat. Elkezdett beszélni az elkövetkező kezelésekről (sugár és kemoterápia) illetve egy gyógyszerkísérletről is, amibe bekerülhetek abban az esetben, ha a tumorom fehérje összetétele megfelel az elvárásoknak. Erre ugyan csak 20% esélyem van, de rám bízza a döntést, hogy szeretném-e. Mivel az egyetlen valódi vesztenivalóm az életem volt, a döntést gyorsan meghoztuk. Ehhez mindössze egy 20 oldalas tájékoztatót kellet átfutni, amiben főként arról volt szó, hogy a kezelés milyen kockázatokkal jár, és abban az esetben, ha nem jár sikerrel, az amerikai cég nem fog saját halottjának tekinteni, tehát csak a kezelés költségeit állja, a temetését nem. A kísérlet egy kettős vak teszt, aminek a lényege az, hogy én kapok egy sorszámot és senki nem tudja, hogy ehhez a sorszámhoz tartozó vakcina placebo, vagy valódi orvosság. Az is átfutott az agyamon, hogy a történelemben már voltak ilyen kísérletek. Szerencsére nekem nem tetoválták a számot a kezemre, és ott amúgy sem a gyógyításon volt a hangsúly. Így kaptam egy 10%-os esélyt arra, hogy a gyógyító vakcinát kaphassam. Végül is ez nem nulla, ráadásul ez a konvencionális kezeléseken kívül értendő. Ezzel belekezdtem a kísérleti egér karrierembe.

Reggel beszéltem az orvossal, aki megnyugtatott, hogy a hallucináció normális kísérője az agy gyógyulásának. A különböző idegi pályák keresik a helyüket, de addig amíg megtalálják, mindenfélével szórakoztatják a gazdájukat. Azt mondta, hogy ne aggódjak, el fog múlni hamarosan. A daganattal kapcsolatban nem tudott még felvilágosítást adni, mert a szövettan még nem készült el. Azt mindenesetre említette, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy a daganat egy agresszív fajta. Én erről akkor nem is szándékoztam tudomást venni, illetve elkönyveltem magamban, hogy az kis agresszív dög kapott a szikétől és most annyi neki. Jól éreztem magam az alvás hiányából fakadó fáradságot leszámítva. Azt azért beláttam, hogy a műtét egy mandula eltávolításánál mégiscsak komolyabb volt, de én maximum a vakbélműtétem veszélyességével vetettem össze.

Elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon milyen képességeim látták kárát az operációnak. A daganat mérete elég nagy volt, így én azon töprengtem, hogy vajon a maradék agyszövet még mindig nagyobb e mint mondjuk egy Crô-magnoni ősemberé? A doki megnyugtatott, hogy ha a Crô-magnoninál nem is maradt több agyam, de egy Australopithecushoz képest még most is jól állok. A válasza, ha nem is teljes mértékben, de azért megnyugtatott. Ezek szerint még jó leszek valamilyen gyűjtögető életmódra a jövőben is. Amire viszont még mindig nem kaptam választ, az a hogyan tovább kérdése. Már nagyon vártam, hogy mondják meg mit kell ahhoz csinálni, hogy gyógyulttá nyilvánítsanak. Türelmetlenül, de tele optimizmussal vártam a következő lépést.

Azt is megtudtam, hogy az aznapi éjszakát már nem egyedül kell eltöltenem a szobámban. Érkezett egy idősebb úr, akinek kb. 10 éve volt agyműtétje. Most a shunt-öt kellett cserélni neki. Utólag visszagondolva, nem vagyok biztos benne, hogy a kígyó, vagy az öregúr volt-e rosszabb alvás szempontjából? Éjszakára bekapcsolt magának egy kompresszort, amit valószínűleg az apnéje (horkolás) ellen kapott. Mint kiderült, a készülék kettős célt szolgált. Egyrészről az öregúr nem fulladt meg álmában, illetve engem is ébren tartott, így én sem fulladhattam meg alvás közben. Ha valaki ilyen készüléket akar venni az álmában horkantgató férje biztonsága érdekében, akkor feltétlenül szerezzen be egy profi füldugót is mellé. Mivel az orvosok azt mondták hogy másnap, - ha minden rendben van - mehetek haza, úgy gondoltam, hogy ez még belefér.

Az új szoba tulajdonképpen kellemes volt. Akkor még azt hittem, hogy egyedül vagyok. A villanyokat lekapcsolták én meg csendesen vártam hogy a sorsom beteljesedjen.

Ekkor a szemem sarkából észrevettem, hogy a bal kezem mellett lévő asztalon lévő vizes palack megemelkedik. Meghűlt bennem a vér. Átfutott az agyamon, hogy már megint kezdődik az éjszakai műsor. Nagyon nem hiányzott. Csak feküdtem az ágyban és vártam a történéseket. A palack csak emelkedett és süllyedt folyamatosan, mintha egy láthatatlan kéz játszott volna vele. Ekkor hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki engem bámul. Felnéztem a fejem fölé és ijedten vettem észre, hogy az asztalon lévő olvasólámpa helyett egy kobra bámul meredten rám, miközben lassan mozog. Éreztem, hogy nincs menekvés. Elhatároztam, hogy szembenézek a sorsommal, és felvettem a szemkontaktust a kígyóval. Kb. egy órát bámultuk így egymást, mikor éreztem, hogy jobb, ha körülpillantok a szobában. Ez alatt az egy óra alatt sok változáson ment át ez a helyiség. Először is láttam egy futószalagot. Mellette egy kis tartószerkezeten feküdt egy fej. Ennek az orrlyukából csendesen folydogáló agyat szállította el a futószalag valahová.
A másik sarokban egy furcsa lény születését követhettem nyomon. Sejtelmes fluoreszkáló görnyedt teste, minden egyes levegővételre egy kicsi próbált kiegyenesedni, de valamiért az utolsó pillanatban mindig visszahajolt. Ekkor tudtam, hogy a Harry Potter, és a Harry Potter a Jurassic parkban után, az agyam elkezdte vetíteni a „Harmadik típusú találkozásokat” is. Ez már kezdett sok lenni. Már én is éreztem, hogy itt valami nem stimmel, és le kell zárni ezeket a történéseket. Minden bátorságomat összeszedve, kicsusszantam a kobra feje alól, és nagyon lassan elindultam a kis születendő szörnyecske irányába. A szívem majd kiugrott a helyéről. Mikor odaértem, láttam, hogy egy műanyag fólia van ráhúzva egy műszerre, aminek a jelzőfénye halványan világított. Nagy kő esett le a szívemről. Ekkor realizáltam, hogy amit az utolsó 3 éjszaka átéltem, talán nem is a valóság volt. Visszapillantva az ágyamra, láttam, hogy visszakaptam az olvasólámpámat, a vizem is nyugodtan pihent az asztalon és a futószalagot is elbontották.

Éreztem, hogy esetleg az orvosokkal is konzultálni kellene a látomásaimról.

Közölték, hogy mielőtt az új helyemre visznek, el kell mennem egy MRI-re is.

Ennek tulajdonképpen örültem, hiszen így én is kaphattam volna plusz információt az állapotomat illetően. Egyébként fájdalmaim minimálisak voltak, és egészen jól éreztem magam. Naponta többször jöttek, hogy helyezzem el egy 10 jegyű skálán, hogy mennyire fáj a fejem. Napról napra kisebb értéket jelöltem meg, aminek én és a családom őszintén örültünk. Az is igaz, hogy a gyakran, és a legváratlanabb időben feltett kérdésre, miszerint hol vagyok, hányadika van, milyen év és milyen nap van, nem mindig tudtam a helyes választ, bár ez valószínűleg bárkivel előfordulhat még normál körülmények között is. Szóval ebből a szempontból egyre bizakodóbb voltam.

Nem volt más dolgom, csak az, hogy várjam az aznapra esedékes eseményt, az MRI-t.

A várakozás közben egyszer csak hallottam egy kolléganőmnek a hangját, amint az ápolónő asztalánál engem keres. Mivel nem jött oda, felálltam és odamentem az ápolónőhöz, megkérdezni, hogy hova tűnt Francine. Ő csodálkozva mondta, hogy nem engem kerestek. Kicsit furcsállottam a dolgot és visszamentem az ágyamba. Kisvártatva megint Francine hangjára figyeltem fel, de már nem rólam, hanem az apósáról beszélt, miszerint neki is szüksége lenne sürgősen egy MRI időpontra. Az ápolónővel arra jutottak, hogy az én időpontomat használják fel. Nekem sem kellett több, mentem az asztalhoz, hogy protestáljak, de nagy meglepetésemre, Francine eltűnt. Nagyon haragudtam rá, hiszen jól ismert, és ez nem volt egy fair megoldás, még ha az apósáról is volt szó. Természetesen az ápolónőnek is megmagyaráztam, hogy nem értek egyet azzal, hogy lenyúlják az időpontomat. Az ápolónő nagyon kedvesen viselkedett, és próbált megnyugtatni, hogy lesz MRI, csak várjak türelemmel, amit a hallottak alapján persze nem hittem el.

Visszakísértek az ágyamhoz, ahol azért én még írtam a kolléganőmnek egy sms-t, miszerint mindent hallottam, és inkább velem beszélje meg a problémáját. Erre az sms-re máig nem érkezett válasz. Csak abban bízom, hogy talán soha nem kapta meg.

Az MRI időpontja csak nem jött el, persze én tudtam, hogy mi van mögötte. Már a vacsorán is jócskán túl voltunk. Arra gondoltam, hogy lassan átköltöztethetnének az új szobába is, hiszen már az éjszakai is elérkezett, amikor jött az egyik ápoló és mondta, hogy megyünk az MRI-re. Átrakott egy gurulós ágyra, és elkezdett kitolni az intenzív osztályról. Ahogy hosszan haladtunk a folyosókon, bennem egyre erősödött egy rossz előérzet. Az utolsó 100 méteren számomra bizonyossá vált, hogy szervkereskedők kezébe jutottam. Lázasan járt az agyam, hogy hogyan szabadulhatnék ki ebből a szorult helyzetből. Próbáltam beszédbe elegyedni az ápolóval és megtudni, hogy miért pont ebbe az irányba megyünk, hiszen tudtommal van másik MRI is, ami közelebb van. Azzal próbálta elaltatni az éberségemet, hogy a másik MRI meghibásodott, és ezért kellett ilyen sokáig várni. Én persze átláttam a szitán, de sajnos tehetetlen voltam.

A terembe érve, ráfektettek a gépre, és beadtak valamit a vénámba. Ekkor tudtam, hogy itt a vég és innen nincs kiút. Ugyan próbálták elhitetni velem, hogy ez csak kontraszt anyag, de én akkor már nem hittem nekik. Csak azt nem értettem, miért tolnak be a gépbe. Amíg a gép dolgozott, erre is választ találtam. Nyilván a többi szervet vizsgálják, hogy mit lehet jó áron értékesíteni.

A vizsgálat elvégeztével, már az új szobába toltak vissza, amit én annak tudtam be, hogy nem akarnak nyomokat hagyni. Az összes holmimat áthozták. Alig vártam, hogy egyedül maradjak, és rögtön írtam Dórának, hogy halálom esetén, kérjenek rendőrségi vizsgálatot, és térképezzék fel, hogy hány belső szervemet adták el. Bíztam benne, hogy lefülelik ezt a maffiát, még ha én nem is élem túl.
Nem tudom, hogy reggel milyen érzés lehetett neki elolvasni ezt az emailt, de félek tőle, hogy ez kicsit gyengítette a teljes gyógyulásomba vetett hitét.

Az alvás nélküli éjszakák eléggé lefárasztottak, de képtelen voltam aludni. Úgy éreztem, hogy az orvossal is megoszthatnám ezt a problémámat. Mikor megemlítettem a viziten, hogy képtelen vagyok aludni, láttam, hogy egy kicsit sem lepődtek meg. Rögtön mondta, hogy majd csökkentik fokozatosan a szteroidokat, amit a műtét helye körül kialakult ödéma csökkentésére adnak, és akkor könnyebben fogok tudni aludni. Addig is kapok Melatonint, hátha az segít.

A jó hír viszont az volt, hogy este átkerülhetek az intenzív osztályról egy kétágyas szobába, ahol egyedül lehetek.

A fehér turbánt a költözés előtt leszedték a fejemről, illetve az ápolónő mondta, hogy a katétert is kiszedik a fejemből, így nem leszek többé odapányvázva az ágyhoz.

Kértem, hogy had nézzem meg milyen hátulról a fejem. Ehhez hozott egy tükröt. Ezen felbuzdulva, mondtam neki, hogy szívesen végignézném, hogyan húzza ki a katétert. Ezt, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, nyugodtan hagyja ki. Azért ennél van szebb látvány is az életben. Én csak azt láttam, hogy húzza kifelé, de mintha a csőnek soha nem lenne vége. Az volt az érzésem, mintha belül fel lenne gombolyítva. Egyszer azonban mindennek vége szakad, még a csőnek is az esetemben. Egy cuppanó hang kíséretében a cső búcsút mondott a fejemnek, én meg az eszméletemnek. Szerencsére nem tartott sokáig, visszajött a kép meg a hang, de a második csövet inkább nem asszisztáltam végig.

Mikor végeztünk, megkérdezte, hogy mikor pisiltem utoljára. Éreztem, hogy ez egy beugratós kérdés, ezért megtudakoltam, hogy miért érzi fontosnak ezt tudni?

Mondta, hogy ha nem pisiltem ma még, akkor feldugna egy katétert. Miután elmondta, hogy hova, már a gondolat is erős vízhajtóként működött, így ezt legalább megúsztam.

A csövek nélküli élet első jutalma az volt, hogy végre felkelhettem és elmehettem egyedül a WC-re.

Az ágyam alatti kacsa sem sajnálhatta a dolgot.

Közeledett a rettegett éjszaka. Időközben próbáltam minél több információt szerezni a közelgő felkészítő előadással kapcsolatban. Az ápolók a kérdésre csak bámultak rám tágra nyílt szemmel, és próbáltak egyrészt meggyőzni, hogy nem fogok meghalni és amúgy sincs semmiféle előadás. Ez egy kórház, nem színház. Persze én sem voltam rest, és elmondtam, hogy mindent hallottam, teljesen hiábavaló, hogy megpróbálják eltitkolni.
A villanyoltás sajnos újra aktiválta az agyam játékos részét és számomra az ápolók ígéretével ellentétben elkezdődött a műsor. Először csak a zenekar kezdett bele, aztán egyszer csak megjelent egy hosszú ruhatartó állvány, amit a ruhatárakban használnak. A fogasokon kabát helyett bábok lógtak, akik a zenére szép sorban dörmögni és mozogni kezdtek. A hideg futkosott a hátamon. Az egész olyan volt, mintha a pokol kapuját nyitották volna meg előttem.

Ekkor kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy a szemközti épület ablakai bizonyos ritmusban és kiosztásban felvillannak. Nyilvánvaló volt, hogy kódolt üzenetet küldenek. Ekkor vettem észre, hogy az ügyeleti asztal mögött ülő ápolónő irányítja a fényjátékot. Telefonon adott utasításokat, hogy mikor, melyik ablakban villanjon fel a fény.
Észrevettem azt is, hogy a ház tetejének a sarkán áll egy fából készült Főnix madár, amit próbálnak meggyújtani és rábírni, hogy repüljön. Kicsit csodálkoztam, mikor ismerős arcokat fedeztem fel a tetőn ügyködők között. Nem értettem, hogy kerülhettek oda, de érdekes módon a nagy távolság ellenére hallottam, mikor azt beszélték, hogy legutóbb minden gond nélkül elrepült a Főnix, most viszont valami baja lehet. Ekkor azt láttam, hogy a nagy égő fatest elindul lassan a tető széle felé, amin átbukva a mélybe zuhan. Sajnos nem tudott elrepülni.

Aztán szép lassan megvirradt. Én hálát adtam, hogy túléltem ezt az éjszakát is, igaz megint alvás nélkül.

Reggel az első dolgom az volt, hogy Dórát hívjam telefonon, hogy elmeséljem mik történnek ebben a kórházban az éjszaka folyamán. Persze ezzel halálra rémisztettem őt, hiszen meggyőzően kevertem a valós történteket, az agyam játékával. Ekkor ő már biztos volt benne, hogy férjét ha nem is fizikailag, de szellemileg elvesztette.

Amint tudtak, mindannyian jöttek be hozzám. Én eközben végig a szerencsétlen fiún tartottam a fél szemem, hátha támad. Közbe-közbe, azt a szörnyű brummogó zenét is bekapcsolták az agyamban. Próbáltam lokalizálni, hogy honnan jöhet a zene. Mindazonáltal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rituálék még nem értek véget, csak nappal óvatosabbak és nem mutatkoznak.
Időközben a családom is megérkezett, akiknek elmesélhettem végre szóban is, hogy mik történnek ebben a kórházban az éjszaka folyamán.

Dóra közben megemlítette, hogy ő esetleg beszélne az orvossal. Én egy függönnyel voltam elkerítve, ahonnan csak egy üvegajtóra láttam. A függöny mögül viszont nagyon érdekes beszélgetést hallottam. Az orvos mondta, hogy a műtét ugyan jól sikerült, azonban fel kell készülni arra, hogy elveszítenek. Azért, hogy könnyebben fel tudják dolgozni az elkerülhetetlent, ma estére szerveznek a közeli hozzátartozók számára egy előadást. Ez meg fogja könnyíteni azt, hogy el tudják engedni a halottat.
Nem állítom, hogy nagyon örültem a hallottaknak. Még az is felmerült bennem, hogy elképzelhető, hogy ma este rituális emberáldozatot fognak bemutatni, aminek a főszereplője én leszek. Úgy éreztem, hogy innen el kell valahogy tűnnöm, de a beépített csövek az ágyhoz kötöttek.
Egyszer csak megláttam Dórát az üvegajtó mögött valakivel beszélgetni. Integettem neki, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ő rám sem nézett. Ekkor már tudtam, hogy ő is valamilyen módon részese az összeesküvésnek.
Persze mikor megjelentek az ágyamnál megint, mindent tagadtak. Váltig állították, hogy Dóra nem volt a folyosón, és egyre több aggodalommal a szemükben bámultak rám.

Mint előzőleg említettem, az agyam elkezdett különböző műsorokkal szórakoztatni. Folyamatosan ismerősök hangját hallottam, de nem láttam őket. A szobában furcsábbnál furcsább betegek vettek körül.
Eljött az első éjszaka. Az agyam elkezdett egy Harry Potter-hez hasonlatos filmet vetíteni. A probléma csak az volt, hogy én nem tudtam, hogy ez hallucináció. Én ezt valóságként éltem meg. Volt benne minden. Egy fiatal srác, aki aznap jött szintén a intenzív osztályra, biztosan nem sejtette, hogy én őt láttam egy sátáni szertartás közepette, amint a félhomályos kórteremben, dörmögő monoton zenei aláfestés közben próbálta egy élő tyúk fejét leharapni. Csak ült egy tuskón a csirke előtte lekötözve, és ő úgy billeget ültő helyében, hogy a tágra nyitott szája egyre közelebb került a csirke fejéhez. A nappal oly kedves nővérek éppen azt tárgyalták, hogy valami olyan anyaggal etették meg a tyúkot, aminek a fiú nem fog tudni ellenállni és végre leharapja fejet. Utána sötét alakok indultak meg felém nagyon lassan. A zenei aláfestés is szörnyű volt. Nekem sátáni zenének tűnt. Emlékszem még egy óriási hegyre, ami egyszer csak felemelte a fejét, akkor úgy gondoltam, hogy ő az Isten, aki éppen akkor nézett körül. Szegény fiú is hozzá tartott a csirkével a kezében. Akkor esett le, hogy éppen egy rituális áldozati szertartás közepébe csöppentem. Így az első éjszakám elég kalandosan alakult. Én nem érzékeltem, hogy aludtam volna akár egy percet is. Ez egy szörnyű horror film volt. Sajnos ehhez a készülékhez nem tartozott távirányító, amivel átkapcsolhattam volna egy másik programra. Alig vártam, hogy megvirradjon.

A CT után betoltak egy közös kórterembe. Itt voltak azok a betegek, akik állandó felügyeletet igényeltek. Levetkőztettek, és kaptam egy hátulgombolós pizsamaszerű kötényt. Minden ápoló szuper kedves és szolgálatkész volt. Olyan érzésem volt, mintha egy 5 csillagos szállodába kerültem volna. Reggel, ami elég hamar eljött hiszen hajnali 4 óra körül kerültem ágyba, elkezdtek sürögni forogni körülöttem a csinosabbnál csinosabb ápolónők. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez lehet Kánaánban. Minden gondolatomat lesték. Egyikőjük odajött és megkérdezte, hogy lemosdathat e. Mondtam, hogy persze. A második kérdése az volt, hogy intim helyen is? Bár a nagy közös szobát nem éreztem túl megfelelőnek ehhez, de azért beleegyeztem. Na ezt nem kellett volna, mert rögtön mondta, hogy akkor megkéri a Juan-t, aki első ránézésre azt az érzést keltette bennem, hogy ez számára lesz nagyobb öröm, mint számomra, ezért inkább azt mondtam, hogy a zuhanyzóig mégis ki tudok menni magam is.
A délelőtt folyamán csináltak több vizsgálatot is. Elkészült egy referencia vizsgálat is, ami arra volt hivatott, hogy fel tudják mérni, hogy milyen képességeket vesztek, vagy nyerek az operációval.
Közölték azt is hogy másnap reggel 9 körül megyek a műtőbe. A daganat már annyira nagy volt, hogy elkezdte hátratolni az agyat. Ezzel csak az a gond, hogy a nyúlt velőben levő légző és keringési központ az öreglyukba ékelődhet és ekkor kisvártatva megjelenik a lelki szemünk előtt, hogy "Game over", hiszen e két funkció leáll. Szerencsére ezt még akkor nem tudtam és így nem is aggódtam miatta. Az egyetlen dolog, ami valóban aggasztott, hogy most a kórházból nem tudtam az autóvásárlással foglalkozni. Dóra szerencsétlenségére behozott nekem egy tabletet, így folyamatosan figyelemmel tudtam kísérni a G Mercedes sorsát a hólapáttal. Akkor még megvolt, így állandóan kérleltem, hogy hívjuk fel az eladót. A nejem nagy türelemmel kezelte a helyzetet, bár nagyon aggódott értem. Írt a barátoknak és a munkahelyemre is, hogy imádkozzanak értem, mert másnap reggel műtenek és elég rossz állapotban vagyok. Ezt onnan tudtam, hogy elkezdtek érkezni az együttérző, biztató és támogató e-mailek. Egyedül az nyugtalanított, hogy egyes levelek már komplett nekrológnak tűntek. Dóra és Virág ott asszisztálták végig, hogy a tabletbe beletemetkeve egész nap írogatok. És ekkor nagy meglepetésemre este 8 körül Tamás lépett be. Nagyon meglepett. Aggódó tekintettel nézett rám. Én ezt nem értettem, hiszen az egyetlen, valós aggodalomra okot adó dolognak azt éreztem, hogy telik múlik az idő és valaki más veszi meg a a hólapátos csoda autót. Mindenesetre bíztam benne, hogy végre egy támogatóra tehetek szert személyében, hiszen egészen kicsi korától fogva imádta az autókat. A lányok legnagyobb sajnálatomra, egyértelműen ellene voltak korszakalkotó ötletemnek.

Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy Tamás is más miatt aggódik. Ekkor úgy éreztem, hogy magamra maradtam, és újból beletemetkeztem a tablet olvasásába.

Csak később tudtam meg tőlük, hogy ezt ők milyen fájdalmasan élték meg.