Általában kevés szó esik a családról és arról, hogy ők hogyan élték meg ezt. Utólag visszagondolva, úgy érzem, hogy az ő helyzetük sokkal nehezebb volt mint az enyém, hiszen számomra nem igazán tudatosodott ekkortájt a helyzet súlyossága. A következő bejegyzést a fiam írta. Ezúton is nagyon köszönök mindent, amit ő tett és természetesen az egész családom. Nagyon remélem, hogy néhány év múlva csak már csak egy rossz emlékként tekintünk a történtekre. .

Reggel 7 óra… nehézkes ébredezés a telefon idegesítő, nem fáradó szundi funkciójára… Harmadik lenyomás után már ránézek a kijelzőre... Anyától vár egy hajnali SMS, hogy hívjam, ha felébredtem. Soha nem volt ilyen, egyáltalán anya sose maradt még hajnalig fent! Azonnal hívtam, és már kalapált a szívem, tudtam, hogy nagy baj van! Anya nagyon lassan pityeregve közölt velem CT eredményeket, meg orvos szövegeket… Nagyon hosszú percekbe telt mire sikerült anyával kimondatnom, hogy most ebből mire is kéne nekem következtetnem… Amit megértettem: agydaganat, életveszély, műtét azonnal. Annyit tudtam mondani, hogy megyek, ahogy tudok. Anya mondta, hogy nyugi, nézzek repülőt, nem kötekedtem, tudtam, hogy most nyugalmat kell sugároznom, kértem, hogy beszéljünk, ha bármi többet meg tud.

Egyből laptop bekapcs, és 3 perc alatt láttam, hogy aznap már repülő engem nem visz Svájcba, maximum késő este. Daniella látta rajtam, hogy nagy a baj, nem nagyon tudott mit mondani… hiszen én se neki. Elpityeredett, és amíg lezuhanyoztam, be is pakolt egy táskába nekem néhány ruhát, meg készített gyorsan szendvicset. Tudta, hogy ha beülök az autómba, az utam nem Zuglóba vezet.

Így indultam el Lausanne-ba, kocsival, csak Daniella tudta, hogy megyek. Nagyon aggódott is értem, de megértette, hogy mennem kell. Anyának és Virágnak direkt nem szóltam, hogy úton vagyok, nem akartam, hogy még miattam is aggódjanak. A 12 órás autóút alatt szörnyű érzelmi hullámvasutat éltem át… Minden legrosszabbat gondoltam, aztán önmagamat próbáltam nyugtatni és vigasztalni. Én magam voltam a szörnyen kétségbeesett, és aki erős és pozitív próbál maradni egy személyben. Annyit tudtam, hogy ki kell érnem este 8-ig, és találkoznom kell Apával a műtét előtt, mert egy nagyon komoly agyi beavatkozás hordoz magában kockázatot rövid és hosszútávon is. Siettem, de arra is figyeltem, hogy biztonságosan vezessek, nem kockáztathattam a testi épségemet, mert azt már a családom nem bírta volna el. Daniella hívogatott rendszeresen, hogy épségben vagyok-e még, ő szegény nagyon aggódott értem is.

Szerencsére a zürichi kora esti dugó sem tudta keresztül húzni a számításaimat, bár a helyiekben a „bunkó kelet-európai” sztereotípiáját nem ez alkalommal cáfoltam meg. Este 7óra 55 perckor léptem be Apa kórtermébe.

A nejem munka után azonnal indult velem a CHUV (lausanne-i egyetemi kórház) sürgősségi osztályára. A várakozás unalmas perceit azzal ütöttem el, hogy próbáltam a nejemet meggyőzni arról, hogy semmi bajom nincs, és csak az időnket vesztegetjük. Szerencsére ő hajthatatlannak bizonyult. A végén már fizikailag tartott vissza. Még szerencse, hogy akkor már nem voltam túl jó kondícióban, így sikerült a távozásomat megakadályoznia. Végül bejutottunk a Neurológushoz. Ott elkezdődtek a vizsgálatok. Először csak kikérdeztek, különböző egyszerű gyakorlatokat végeztettek velem. Én mivel úgy éreztem, hogy semmi bajom nincs, kicsit frusztrált voltam. Dóra szerint ezt úgy vezettem le, hogy megpróbáltam mindenből viccet csinálni. Szerencsére az orvosok elég nagy rutinnal és türelemmel kezelték az elmeháborodás kezdeti tüneteit hordozó betegeket. Ráadásul a franciául elmondott poénok nem feltétlenül tűnhettek viccesnek anyanyelvi környezetben. Végül mondták, hogy egy CT-t kell csináltatni. Ez újabb hosszas várakozás kezdetét jelentette. Már jócskán elmúlt éjfél, és esélyét sem láttam, hogy valaha bejutunk.
Ekkor egy nem várt esemény gyorsította fel a vizsgálatot. Elkezdtem minden átmenet nélkül hányni. Én máig meg vagyok győződve arról, hogy a takarítónő protezsált be a harmadik hányásroham után. Mindenesetre átfektettek egy hordágyra mert rohamosan gyengültem és bejutottam. A CT után már nem engedtek haza, benntartottak a kórházban és mondták, hogy másnap reggel műtenek. Ugyanis egy viszonylag nagy méretű tumort találtak az agyamban. A műtéttel részemről elégedett voltam, hiszen abban a hitben éltem, hogy ez sem lehet rosszabb mint a gyerekkori mandulaműtétem. Amire nincs szükségem, azt kiveszik, és minden megy majd a régi kerékvágásban. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a kerékvágásnak ott és akkor lett vége.

Az elhatározás, miszerint meglátogatom a családorvost, megszületett. Nehéz döntés volt, hiszen Svájcban élek, és ott az orvoslátogatás nem tartozik az olcsó szórakozások közé, sőt valószínűleg még csak a szórakozások közé sem.. Ezt eddig az elmúlt 12 évben elég sikeresen elkerültem. Mindenesetre a nejem kitartó unszolásának, illetve a cégemhez érkezett új management stressz-növelő akcióinak köszönhetően, úgy éreztem, hogy tisztelgő látogatást kell, hogy tegyek Dr. Hellernél. Az igazat megvallva, a kollégáim közül már néhány mutatott burnout- szerű tüneteket, ezért én is meg voltam arról győződve, hogy nekem is hasonló problémával kell szembenéznem.
A doktor egy fiatal svájci orvos, aki az én meglátásom szerint nagyon komolyan veszi a hivatását.A tünetek irányított felsorolása után arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg én is a kiégési tüneteket hordozom, ezért 3 hétre betegállományba vett, hogy pihenhessek, illetve a biztonság kedvéért elküldött egy MRI-re, amire 2 hét múlva kaptam időpontot, mivel nem tűnt túl sürgősnek.
Nagyon boldog voltam, hogy végre pihenhetek és kiszabadulok a mókuskerékből.

Egyedül a nejem gyanakvása nem csillapodott. A tudtomon kívül elkezdte szervezni, hogy lehetőség szerint mindig legyen valaki a közelembe. Ennek én örültem, hiszen mióta a lányom férjhez ment, sokkal kevesebbet láthattam.
Így már másnap jött, azzal az indokkal, hogy a dolgait elintézhesse Lausanne-ban, ahol élünk.
Hétvégén már a nejem árgus szemmel figyelte minden mozdulatomat. A pihenés jót tett, így a következő hét elejére magamra mertek hagyni otthon. Aztán elkövetkezett a szerdai nap, mikor állítólag felhívtam a nejem, hogy hol van a lányunk, mert nem találom és még reggel itt volt. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy erre én egyáltalán nem emlékeztem később. A nejem mondta, hogy Virág Yverdon-ban van, ahol lakik. Én a válaszát tudomásul vettem, és leraktam a telefont. A nejem elmondása alapján tudom, hogy kb egy óra múlva megint hívtam, hogy hol van a mi kis lányunk. Amikor pedig harmadszor is tárcsáztam, ő a beszélgetésünk után azonnal a háziorvosunkat hívta, hogy itt nagyobb probléma van mint egy burnout.
Ő azt tanácsolta, hogy menjünk azonnal a kórház sürgősségi osztályára. Talán ő sem gondolta még akkor, hogy ezzel életet mentett.

Az első tüneteket én nem nagyon realizáltam, illetve inkább ignoráltam, hiszen egy kis fáradtság, fejfájás bárkivel előfordulhat, főleg úgy, hogy az utolsó évben minden nap 10-12 órát kellett hajtani, tömény stresszben. Persze voltak intő jelek, amiket nem kezeltem a helyén. A mozgáskordnációm leromlott, ami a sízésnél volt igazán szembetűnő. A kék pályán is többet feküdtem a hóban, mint álltam a sílécen. Persze ennek volt pozitív aspektusa is. Csinos lányok többször is odajöttek, hogy felsegítsenek és segítsenek a felszerelésemet összeszedni. Persze éreztem, hogy ezzel nem nagyon lehet bevágódni senkinél, hiszen a tekintetükből nem a csodálatot, hanem  a sajnálatot véltem kiolvasni, és erre persze nem vágytam.

Ekkor határoztam el, hogy a sízést mint sportot leépítem és a hótalpazást részesítem előnyben, ami 50 fölött már inkább megfelel az ízületeknek is.

Mikor a szűnni nem akaró fejfájás már kezdett nagyon zavaró lenni, feleségem rábeszélésére elhatároztam, hogy feladom elveimet és elmegyek orvoshoz. A nejemnek természetesen feltűnt, hogy milyen hamar elfáradok, illetve autóval és gyalog is balra húztam. Ez gyalog nem volt veszélyes, ellenben autóval nem volt egy életbiztosítás se nekem, se másnak.

Volt még egy furcsa mániám, ami szintén a tünetek között kell említeni.
Már hosszabb ideje panaszkodott a feleségem, hogy cseréljük le a Mazda 6-ost egy kisebb autóra, mert ezt ő nem szereti vezetni. Elkezdtem nézni az autós hirdetéseket, és találtam egy Puch terepjárót, ami megegyezik a G Mercédesz modelljével. Bónuszként egy rászerelhető hólapát is tartozott hozzá. Őszintén szólva, láttam én, hogy ez nem kisebb és praktikusabb mint a jelenlegi autónk, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem ez kell. Most már tudom, hogy ez is a betegségem rovására volt írható, de akkor még ez nem volt világos.

Érdekes módon a munkatársaim nem vettek észre semmit különöset a viselkedésemben, leszámítva néhány apróságot, mint például azt, hogy gyakran elkéstem, ami annak előtte soha nem fordult elő.

Aki ismeri a történetemet, valószínűleg nem nagyon érti a blog címét, pedig komoly oka van annak, hogy szerencsésnek érzem magam. Az első és legfontosabb, hogy élek és jól érzem magam. Erre 2014 márciusában kevesen fogadtak volna nagyobb összegben. A betegségem természetének a szakirodalomban történő áttanulmányozása után, én sem tettem volna másként a helyükben. Bennem azonban nagyon erős motiváció volt a gyógyulásra és elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy az onkológus által jósolt 1-2 évet messze túlhaladjam. Most már tudom, hogy erre minden esélyem megvan.

A blog írására már a betegségem elejétől fogva gondoltam, de látva azt, hogy a hasonló témában íródott blogok szinte mind elhaltak (a szerzőjükkel együtt), úgy gondoltam, hogy inkább várok, hogy ne csak egy újabb rossz példa legyek én is a sok közül, hanem adhassak reményt más betegeknek is.