Végre eljött a reggel a hosszú éjszaka után. A bácsit elvitték a műtőbe, így én is szundíthattam egy órát a vizitig. Ha nem is kipihenve, de legalább nagyon álmosan végigasszisztáltam a vizitet. Szerencsére így is jól válaszoltam az időpontra, dátumra és a helyre vonatkozó kérdésekre.
Azt az információt kaptam, hogy még lesz egy pszichológiai teszt, amivel meg tudják állapítani, hogy milyen változásokon mentem keresztül a műtét előtti állapotomhoz képest. Ha ez rendben van, akkor még a délután folyamán, ha nem akkor majd később visszatérünk arra, hogy milyen típusú rehabilitációra lesz szükség. Mellesleg azt is megemlítették, hogy a távozásom előtt még lesz egy konzultáció azzal az onkológussal, aki a későbbiekben a kezeléseimet vezeti, illetve koordinálja. Ő fogja ismertetni a szövettan eredményét is.
A délutáni pszichológiai vizsga eredménye nagyon jól sikerült. Szinte minden téren javulás állt be.
Azt a tájékoztatást kaptam, hogy nincs szükség rehabilitációra, mert minden lényeges funkció jól működik. A szövettani eredményhirdetés után mehetek haza. Autót természetesen még nem vezethetek, mert a perifériás látásom még nem volt tökéletes, illetve fenn áll az epilepszia lehetősége is, de egy későbbi időpontban megvizsgálnak megint, és eldöntik, hogy mikor ülhetek újra volán mögé. Szinte euforikus hangulatban vártam a délutáni távozást.
Végre eljött az orvosi vizit ideje. Egy új orvos fogadott, az operációt végző olasz orvosnő mellett.
Bemutatkozott, és megkérdezte, hogy folytathatjuk-e magyarul. Nagyon megörültem, hiszen így a francia orvosi nyelv felületes ismeretéből adódó elértéseket kiküszöbölhetem.
Az orvos röviden összefoglalta, hogy a műtét jól sikerült és a jó fizikai állapotomnak köszönhetően, még aznap elhagyhatom a kórházat is. Kíváncsian vártam, hogy rátérjen a szövettan eredményére. Biztos voltam benne, hogy olyan jól alakult eddig minden, hogy csak és kizárólag jó híre lehet.
Sajnos hamar kijózanított. Azt mondta, hogy a szövettan szerint Glioblasztoma Multiform Grade 4-es rákom van, ami a legagresszívebb agyrák legsúlyosabb fokozata. Csak ültem és nem jutottam szóhoz. Úgy éreztem, hogy kaptam egy gyomrost. Csak bámultam meredten magam elé. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy mennyi időm van hátra. Az orvos megnyugtatott, hogy ezt nem lehet előre megjósolni. Statisztikailag egy-két év, de ez természetesen csak statisztika. Csak azt hallottam, hogy mellettem Dóra csendesen szipog. Nekem is kicsordult egy könnycsepp a szememből. Ez volt a mélypont.
Szerencsére a doktor elkezdte sorolni a jó híreket is. Ez a rák nem képez áttéteket, így legalább ez nem kell, hogy aggasszon minket. Nagy nehezen sikerült az orvosra koncentrálnom újra, bár csak napok múlva tértem igazán magamhoz sokkból. Most csak azt éreztem, hogy nyakig benne vagyok a slamasztikában. Szerencsére az onkológusom adott reményt, ha nem is túl sokat. Elkezdett beszélni az elkövetkező kezelésekről (sugár és kemoterápia) illetve egy gyógyszerkísérletről is, amibe bekerülhetek abban az esetben, ha a tumorom fehérje összetétele megfelel az elvárásoknak. Erre ugyan csak 20% esélyem van, de rám bízza a döntést, hogy szeretném-e. Mivel az egyetlen valódi vesztenivalóm az életem volt, a döntést gyorsan meghoztuk. Ehhez mindössze egy 20 oldalas tájékoztatót kellet átfutni, amiben főként arról volt szó, hogy a kezelés milyen kockázatokkal jár, és abban az esetben, ha nem jár sikerrel, az amerikai cég nem fog saját halottjának tekinteni, tehát csak a kezelés költségeit állja, a temetését nem. A kísérlet egy kettős vak teszt, aminek a lényege az, hogy én kapok egy sorszámot és senki nem tudja, hogy ehhez a sorszámhoz tartozó vakcina placebo, vagy valódi orvosság. Az is átfutott az agyamon, hogy a történelemben már voltak ilyen kísérletek. Szerencsére nekem nem tetoválták a számot a kezemre, és ott amúgy sem a gyógyításon volt a hangsúly. Így kaptam egy 10%-os esélyt arra, hogy a gyógyító vakcinát kaphassam. Végül is ez nem nulla, ráadásul ez a konvencionális kezeléseken kívül értendő. Ezzel belekezdtem a kísérleti egér karrierembe.
