Reggel az első dolgom az volt, hogy Dórát hívjam telefonon, hogy elmeséljem mik történnek ebben a kórházban az éjszaka folyamán. Persze ezzel halálra rémisztettem őt, hiszen meggyőzően kevertem a valós történteket, az agyam játékával. Ekkor ő már biztos volt benne, hogy férjét ha nem is fizikailag, de szellemileg elvesztette.

Amint tudtak, mindannyian jöttek be hozzám. Én eközben végig a szerencsétlen fiún tartottam a fél szemem, hátha támad. Közbe-közbe, azt a szörnyű brummogó zenét is bekapcsolták az agyamban. Próbáltam lokalizálni, hogy honnan jöhet a zene. Mindazonáltal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rituálék még nem értek véget, csak nappal óvatosabbak és nem mutatkoznak.
Időközben a családom is megérkezett, akiknek elmesélhettem végre szóban is, hogy mik történnek ebben a kórházban az éjszaka folyamán.

Dóra közben megemlítette, hogy ő esetleg beszélne az orvossal. Én egy függönnyel voltam elkerítve, ahonnan csak egy üvegajtóra láttam. A függöny mögül viszont nagyon érdekes beszélgetést hallottam. Az orvos mondta, hogy a műtét ugyan jól sikerült, azonban fel kell készülni arra, hogy elveszítenek. Azért, hogy könnyebben fel tudják dolgozni az elkerülhetetlent, ma estére szerveznek a közeli hozzátartozók számára egy előadást. Ez meg fogja könnyíteni azt, hogy el tudják engedni a halottat.
Nem állítom, hogy nagyon örültem a hallottaknak. Még az is felmerült bennem, hogy elképzelhető, hogy ma este rituális emberáldozatot fognak bemutatni, aminek a főszereplője én leszek. Úgy éreztem, hogy innen el kell valahogy tűnnöm, de a beépített csövek az ágyhoz kötöttek.
Egyszer csak megláttam Dórát az üvegajtó mögött valakivel beszélgetni. Integettem neki, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ő rám sem nézett. Ekkor már tudtam, hogy ő is valamilyen módon részese az összeesküvésnek.
Persze mikor megjelentek az ágyamnál megint, mindent tagadtak. Váltig állították, hogy Dóra nem volt a folyosón, és egyre több aggodalommal a szemükben bámultak rám.