Most már 4 év telt el a műtét és több min egy év az utolsó bejegyzés óta. Szerencsére a daganat nem újult ki. Nemsokára vége lesz a Rindopeptimutos kísérleti kezelésnek is. Sajnos a gyógyszer másoknál nem váltotta be a reményt, nálam működik (ha nem az, akkor valami más). Így gyógyszer nem lesz belőle. Az onkológusok sem tudják a választ, hogy miért is élek még. Lehet, hogy tényleg szerencsés vagyok?
Az eltelt időben voltak boldog és nehéz pillanatok is. Boldogságot csempészett az életünkbe a unokánk születése. Tilia nagy lány már, hiszen elmúlt két és fél éves, illetve jön októberben a kistestvére:)
A nehezebb részéről eszembe jutott egy vicc.

Késő este a temetőben sétál haza púpos. Elé ugrik egy törpe és ezt mondja:
- Hé púpos mi az a hátadon?
- Hát egy púp.
- Kell az neked?
- Hülye vagy, kell a halálnak.
- Akkor ad nekem.
Erre a púpos felegyenesedik fut a városban és találkozik a sántával. Elmeséli neki a gyógyulásának történetét. Erre az sietett a temetőbe, hogy találkozzon a törpével.
- Szia sánta. Mi van a hátadon?
- Semmi.
- Akkor nesze itt egy púp.

Én is találkoztam a törpével. Nekem Parkinson kórt ajándékozott. Ez kicsit lelassítja a blogok írását, hiszen remegő kézzel nehéz írni, illetve a ”szerencsés” jelzőt a blog címében így erősen megkérdőjelezi.
Azért már próbálok kimászni a gödörből és ebben a szuper családom minden támogatást megad.  A Parkinsonban az a kellemetlen, hogy ott nincs gyógyulásra esély, csak folyamatos lassú romlás. Nincs más hátra csak az elfogadás illetve folyamatos tanulás, hogy hogyan lehet együtt élni ezzel az új kihívással.

Azért néha-néha jelentkezem.