Mint már említettem korábban is, a sport az, ami legtöbbet segít a mozgáskészségem fenntartásában. Szerencsére ez soha nem volt ellenemre. Mivel nem tudok aludni, és nagyon korán ébredek, elég sok idő áll rendelkezésemre.

Általában reggel egy órát gyalogolok feszített tempóban. Ez egy kicsit több mint 6 km-t jelent. Koncentrálok arra, hogy a kezem is részese legyen a mozgásnak, és ne csak lógjon mellettem. Figyelek a megfelelő lábemelésre is. 
Régebben kocogtam, de azt őszintén szólva nem kedveltem túlzottan, így nem esett nehezemre lemondani róla.
A hajnali gyalogláshoz fejlámpa is kell, mert a nyarat kivéve, általában sötétben indulok. Az alvás hiányáért a napfelkelte látványa kárpótol. Persze azért fáj itt is, ott is, így kell, hogy az ember néha összeszorítsa a fogát és csakazértis menjen. Az eső illetve a hideg sem segít, de ezeket megfelelő ruházattal kontrollálni lehet. 
A másik kedvencem a biciklizés. Ezt nem hajnalban csinálom, hanem amikor kedvem szottyan rá. Minden évben csinálok egy több mint 100 km-s tó kerülő egy napos túrát. Ezen mérem le, hogy még a fizikai kondícióm számomra is elfogadható szinten van e. Eddig magamhoz képest jól állok. Néha egyedül teszem meg, de ha lehet, keresek hozzá partnert. Idén a vőmmel mentem, mindketten szerettük. Persze közben gyakran csinálok rövid utakat (15-50 km), éppen ahogy a kondícióm és a kedvem engedi. 3 hónapja vettem egy új biciklit is, amit úgy éreztem, hogy azonnal le kell tesztelnem. A próba olyan jól sikerült, hogy még egy sisak teszt is belefért. A villamossínre kis szögben hajtottam rá, ennek következtében nagy ízben hagytam el a bicikli ülést a kormány felett. Félig a fejemen, félig a hátamon landoltam. A fejre esést a sisakom, a hátamra érkezést a bordám bánta. A sisakom 3 darabra tört, a biciklim mozgásképtelenné vált velem egyetembe. A mögöttem érkező autónak sikerült lefékeznie. Neki az ijedségen kívül nem esett baja. Az emberi szolidaritás újabb példáját élhettem meg. A mögöttem jövő hölgy a biciklim maradékát, az ellenkező irányból érkező úr az én maradékomat segített hazavinni. A földre érkezés pillanatában átfutott az agyamon, hogy milyen jó is az, hogy mindig hordok sisakot. Ez a nem várt baleset 2 hónapos pihenőre ítélt. Ezalatt a bordám beforrt. Szerencsére csak elrepedt. Így azt leszámítva, hogy az első 2 hét főként azzal telt el, hogy hogyan tudom azt elkerülni, hogy tüsszentsek, illetve azt kívántam, hogy bárcsak szorulásom lenne, viszonylag simán ment. Utána már egyre könnyebb volt. Ma már csak néha a jobb oldalamon való alvás emlékeztet erre a kalandra.
Van egy új tevékenységi forma, amit csak mostanában kezdtünk el a nejemmel. Ez a szenior örömtánc. Egy parkinsonos sorstársam javasolta. Én egy kicsit ódzkodtam tőle, hiszen soha nem voltam a parkett ördöge. Mivel több helyen olvastam a tánc agyra gyakorolt jótékony hatásáról, elhatároztuk, hogy a tettek mezejére lépünk. Az első alkalom egy kicsit nyögvenyelős volt, de a másodikon már voltak sikerélményeink. Ha én meg tudtam csinálni, akkor bárki képes rá. Ezzel kapcsolatban van egy régi kedves emlékem. Még ifjú titán koromban, amikor még azt gondoltam, hogy én mindenre képes vagyok, és mindenkinél egy kicsit jobban tudom a dolgokat csinálni, elmentem táncolni egy lánnyal.  Éreztem, hogy baromi jó vagyok, bár azt én is láttam, hogy a higany mozgású fekete évfolyamtársaim, mintha másképpen csinálnák. Egy idő után a lány, akinek minden bizonnyal szintén feltűnt a különbség, megkérdezte tőlem, hogy tudnám-e ugyanezt, de most ritmusra.
Hát az igazat megvallva, a szenior táncnál is a legzavaróbb rész a zene. Amíg zene nélkül gyakoroljuk a lépéseket, addig viszonylag jól megy, de abban a pillanatban, ahogy elkezdődik a zene, minden nehezebbé válik. Ettől függetlenül nagyon élveztem, hiszen ide nem Fred Aster jár. csak néhány reinkarnációja.

Rég nem jelentkeztem. Időközben a kisebbik unokám is jár, a nagyobbik meg már két nyelven csivitel folyamatosan. Én meg öregedtem még egy évet.

A glioblasztoma nem jött elő rejtekéből. Már több mint 5 év telt el, így töretlen optimizmusom újabb támaszt kapott. Már  az onkológusom is kezdi elhinni, hogy hosszabb távú kapcsolatra számíthat velem. Viszont Parkinson úr továbbra is ott szórakozik az agyamban. Már majdnem 3 éve annak, hogy először adott hírt magáról. Nem a legkellemesebb lakótárs, bár kétségtelen, hogy a glioblastómához képest egy szelídebb játszótárs. Vele el lehet éldegélni viszonylag sokáig. Gyógymód a kiköltöztetésére még mindig nincs. Jelenleg az egyetlen aki kiűzhetné az agyamból ezt a betolakodót, a Glioblastoma lenne, de bízom benne, hogy nem kerül sor valódi összecsapásra közöttük, hiszen az a csatatér megsemmisülésével járna, és mindhárman eltűnnénk  ebből az árnyékvilágból. Hát akkor inkább maradjon a társbérlet. Végül is a szocializmus alatt is kibírták sokan.

Azért még kísérletezek mindenféle csodaszerrel. Eddig a neurológusomnak volt igaza, hogy ez főként a pénztárcámat fogja könnyíteni, de a helyzetemet nem. Sebaj, továbbra is anyagi támogatást nyújtok néhány zseninek, akik megtalálták azt a csodaszert, ami mindent gyógyít. Ha mégsem, akkor marad a sport, ami tényleg sokat segít. Ennek köszönhetem hogy kevesen szúrják ki, hogy parkinsonos vagyok.
A lányom, aki diakonus a református egyházban, azzal szokott vigasztalni, hogy az Isten csak annyi terhet rak a vállunkra, amennyit elbírunk. Nekem néha azért az az érzésem, hogy az én esetemben számítási hiba csúszott be. 

Most már 4 év telt el a műtét és több min egy év az utolsó bejegyzés óta. Szerencsére a daganat nem újult ki. Nemsokára vége lesz a Rindopeptimutos kísérleti kezelésnek is. Sajnos a gyógyszer másoknál nem váltotta be a reményt, nálam működik (ha nem az, akkor valami más). Így gyógyszer nem lesz belőle. Az onkológusok sem tudják a választ, hogy miért is élek még. Lehet, hogy tényleg szerencsés vagyok?
Az eltelt időben voltak boldog és nehéz pillanatok is. Boldogságot csempészett az életünkbe a unokánk születése. Tilia nagy lány már, hiszen elmúlt két és fél éves, illetve jön októberben a kistestvére:)
A nehezebb részéről eszembe jutott egy vicc.

Késő este a temetőben sétál haza púpos. Elé ugrik egy törpe és ezt mondja:
- Hé púpos mi az a hátadon?
- Hát egy púp.
- Kell az neked?
- Hülye vagy, kell a halálnak.
- Akkor ad nekem.
Erre a púpos felegyenesedik fut a városban és találkozik a sántával. Elmeséli neki a gyógyulásának történetét. Erre az sietett a temetőbe, hogy találkozzon a törpével.
- Szia sánta. Mi van a hátadon?
- Semmi.
- Akkor nesze itt egy púp.

Én is találkoztam a törpével. Nekem Parkinson kórt ajándékozott. Ez kicsit lelassítja a blogok írását, hiszen remegő kézzel nehéz írni, illetve a ”szerencsés” jelzőt a blog címében így erősen megkérdőjelezi.
Azért már próbálok kimászni a gödörből és ebben a szuper családom minden támogatást megad.  A Parkinsonban az a kellemetlen, hogy ott nincs gyógyulásra esély, csak folyamatos lassú romlás. Nincs más hátra csak az elfogadás illetve folyamatos tanulás, hogy hogyan lehet együtt élni ezzel az új kihívással.

Azért néha-néha jelentkezem.

Kicsit szégyellem magam, hogy már több mint egy éve nem csináltam újabb bejegyzést. Szerencsére ennek nem az az oka, hogy bármiféle probléma jelentkezett volna. Jól érzem magam, és még mindig a „kivétel erősíti a szabályt” szerepet játszom. A kezelések többsége csak távoli emléknek tűnik. A kemoterápia valóban nem volt annyira kemény, mint más rákok esetében. Talán egyszer vagy kétszer hánytam, a kezelés vége felé. Az egyetlen dolog amiről le kellett mondanom, az a túlsúlyom volt. 15 kilót fogytam fél év alatt. Akkor már pedzegettem, miért mondta az onkológus, hogy jobb túlsúllyal belevágni a kezelésbe. A Temodal nem csinál farkas éhséget, csak folyamatos enyhe hányingert. A kezelés két fázisból áll. Először a sugárkezeléssel párhuzamosan kell szedni minden nap egy kisebb dózist, majd 28 nap regenerálódás után nagy dózisú monoterápiás Temodal kúra következik. Ez 28 napos ciklusokban történik. A ciklus elején kaptam 5 napig nagy dózisban a gyógyszert, amit 23 nap regenerálódás követett. 6 cikluson kellett túlesni. Őszintén szólva a végén azért örültem, hogy befejezhetem.

Szerencsére a leletek jók voltak, a ráknak valószínűleg nem ízlett a Temodal. Az igaz, hogy a fehérvérsejtjeimnek sem, de azok később regenerálódtak. Hogy az immunrendszerem regenerálódását gyorsítsuk, elkezdtem egy alternatív immunerősítő kúrát egy természetgyógyász orvos segítségével. Erről természetesen konzultáltam az onkológusommal is. Ő kicsit szkeptikusan fogadta a hírt, de azt mondta, ha úgy érzem, hogy használ, nyugodtan vágjak bele.

Belevágtam, hiszen veszteni valóm nem volt.

A legnagyobb vesztese a sugár és kemo kezelésnek a hajam lett. Bár nem lettem teljesen kopasz, de azért a hajszárítási időt drasztikusan lecsökkent. Nagy meglepetésemre nem a kemo volt a hajam gyilkosa, hanem a sugárkezelés. A radiológus szerint örökre búcsút kell vennem az előtte sem túl dús hajkoronámtól. Szerencsére, mint sok más esetben is, kiderült, hogy ez a jóslat sem teljesedett be.

Ahogy az előző bejegyzésnél is említettem, próbáltam rendszeresen sportolni. Minden napra beterveztem valamilyen mozgást. A kocogás mellett sokat kirándultam, illetve, ha rossz idő volt, akkor egy közeli edzőterembe menten. Ezeknek hatására a fizikai kondícióm határozottan javult és a közérzetemre is jó hatással volt.  

Persze itt is beigazolódott a régi közmondás, miszerint addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ezt nekem egy rossz lépéssel sikerült igazolni futás közben kb. egy hónap edzés után. Egy félrelépésnek általában fájdalmas következményei vannak bármilyen területen is történjen. Itt is az volt. Rögtön éreztem, hogy a futásnak lőttek egy jó darabig. Igazából még hezitáltam, hogy ez jó vagy rossz hír, hiszen a futást igazából nem élveztem. Kb. 20 perc szenvedés után éreztem 5 perc eufóriát, amikor végre vége lett a futásnak. Azt azért éreztem, hogy így nem csak a futás gyötrelmeitől, hanem az eufóriától is búcsút kell mondanom. A gyötrelemtől végül nem kellett teljesen megválnom, mert a bokám biztosította ezt a hatást hosszú hónapokon keresztűl. Sajnos az eufóriára nem találtam gyors helyettesítőt. Szerencsére két kolléganőm jött aznap este meglátogatni. Közülük az egyik nagyon sokat futott, és jó néhányszor megsérült. Rögtön javasolta, hogy van neki egy szuper krémje, amit még Spanyolországból hozott és nagyon hatékonyan gyorsítja a gyógyulást. Azt is említette, hogy egy jó alapos masszírozás is sokat fog segíteni és ő ennek is ismeri a módját, hiszen több alkalommal is csinálták neki.  
Ha aznap este valaki rám nyitotta volna az ajtót, nehezen tudtam volna megmagyarázni a helyzetet. Ott ültem két nővel a kanapén, az egyik éppen a bokámat masszírozza, a másik meg éppen egy teát hoz nekem. Szerencsére Dórát előre értesítettem a várható látványról, így valószínűleg ő volt az egyetlen, aki helyén tudta kezelni a félrelépésemet.  
 

Számos, a témába vágó irodalom áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy az alábbi területeken tudok tevékenyen hozzájárulni a saját gyógyulásomhoz:

- Sport

- Táplálkozás

- Stressz-mentesítés, lelki gyakorlatok

A múltban azt gondoltam, hogy egészségesen élek, de azért a betegségem rádöbbentett arra, hogy bőven van tennivalóm mindhárom területen.

Azt is elhatároztam, hogy utánanézek annak, hol kaphatnék professzionális segítséget egy természetgyógyászattal is foglalkozó orvostól, természetesen csak kiegészítő terápiaként.

Két dolgot azonnal elkezdtem. Az első a sport volt, a második az evési szokásaim drasztikus átalakítása.

A sport volt az egyszerűbb, hiszen ez eddig is életem részét alkotta, de most újra kellett kezdenem.

Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzám, így elkezdhettem a természetben kocogni.

A futásban igazából egy dolgot szerettem: azt a pillanatot, amikor beértem a célba. Elkezdeni nem volt túl egyszerű, és egy kicsit attól is tartottam, hogy hogyan fogom bírni. Arra is kellett figyelni, hogy ne hajszoljam túl magam, hiszen ez a izomzat elsavasodásával jár együtt, ez pedig a ráknak kedvez. Ezt a kritériumot a futás esetében nagyon könnyű volt betartani, nem lett izomlázam.

Természetesen fokozatosan láttam hozzá. Szerencsére a nejem ebben is a partnerem tudott és a mai napig tud lenni. Egy erdei futópályán gyűrtük le a 3 km-t két-három alkalommal hetente. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az elejétől fogva jól esett, de az biztos, hogy egyre jobban élveztem és kezdtem ahhoz az részidőhöz közeledni, amit a betegségem előtt futottam. Természetesen sokat sétáltunk is. Próbáltam minél több időt a természetben tölteni, és éreztem ennek gyógyító erejét. Nap mint nap rácsodálkoztam arra, hogy milyen gyönyörű is a hely, ahol élünk. Olyan voltam mint egy újszülött, aki most látja először ezeket a dolgokat. Séta közben próbáltam kiüríteni az agyamat és csendben meditáltam és hálát adtam Istennek, hogy még részese lehetek ezeknek a boldogító pillanatoknak.

Mivel a Glioblastoma veszélyesebb annál, hogy csak könyvekre támaszkodó öngyógyítással kísérletezzek, természetesen alig vártam, hogy elkezdődjenek a hivatalos kezelések. Az onkológusom elmagyarázta, hogy mire számítsak. Egy 6 hetes kombinált sugár és kemoterápia után egy 6 hónapos nagy dózisú kemoterápia szerepelt a tervben, illetve a kísérleti gyógyszer abban az esetben, ha a gyógyszergyártó cégnek megfelelnek az eredményeim és beválasztanak a kísérleti egerek közé.

A kombinált rádió és sugárterápia kb. hat héttel a műtét utánra volt tervezve, hiszen a műtét utáni ödémának legalább ennyi idő kell, hogy valamennyire felszívódjon.

Addig is készítenek egy maszkot a sugárkezeléshez, aminek az a szerepe, hogy ne tudjam közben mozdítani a fejem. Ez azért nagyon fontos, hogy csak az előre beprogramozott területet érje a sugár. Természetesen ennek a kezelésnek is vannak kockázatai, de ma már olyan készülékeket használnak, aminél a mellékhatásokat minimalizálni lehet. Szerencsére könnyebben kontrollálható a dózis mint Hirosima vagy Csernobil esetében. A radiológus amúgy is felvilágosított, hogy a legsúlyosabb szövődmények csak évek múlva jönnek elő. Az onkológusom prognózisának tudatában, ez nem tűnt problémásnak, hiszen azt előbb amúgy is meg kell élni. Ha meg megélem, annál jobb, mert azt jelenti, hogy valamilyen módon már a szerencsés kisebbségben vagyok. Megtudtam azt is, hogy az alkalmazott kemoterápiának sokkal kevesebb mellékhatása van, mint a korábban használt gyógyszernek. A Temodalt kb. 10 éve fejlesztették ki, és azóta ez a preferált kemo gyógyszer az agyrák esetében.

Ezután nem maradt más hátra, mint várni a sugárkezelés kezdetét. Addig is belekezdtem egy szigorú cukormentes és erősen csökkentett szénhidrát diétába. Ezt a Rákellenes táplálkozás című könyvben olvasottakra alapoztam. A rákos sejtek nem oxigénnel égetik a cukrot a sejt energiaellátásához, hanem erjesztik. Ennek van a rák szempontjából sok előnyös tulajdonsága, mint például a tejsav képződés, ami erősen lecsökkenti a hatékonyságát az immunrendszernek mikor a rákos sejtet támadja, illetve teret enged a rák terjeszkedésének a környező szövetekben. Viszont az erjesztéshez 20-30-szor annyi cukor kell, mint az égetéshez. E miatt vetődött fel bennem, hogy az onkológusom kétkedésével mit sem törődve, belevágjak a diétába. Nem voltam többé hajlandó etetni a rákot. Hogy ez használ-e nem tudhatom még, bár rengeteg betegséget lehet megelőzni az ilyen típusú diétával. Amúgy is volt vagy 15 kg súlyfeleslegem, tehát elegendő plusz súllyal tudtam belevágni a kezelésekbe.

Sajnos nem állíthatom, hogy a porckorongsérv bearanyozta volna a napjaimat, arra viszont jó volt, hogy teljes mértékben elterelje a figyelmemet az alapbetegségemről.

Az internetes kutakodásom eredménnyel járt. Találtam egy ajtóra felfüggeszthető kis készüléket, ami a nyak nyújtására volt hivatott. A Google-be beírva, hogy neck pro, rengeteg képpel illusztrált információt lehet beszerezni azoknak, akik hasonló gondokkal küzdenek. Annyira belelkesedtem, hogy azonnal rendeltem egyet. Az első használat előtt érdemes a családtagokkal tisztázni, hogy az akasztást nem a teljes elkeseredettség, hanem terápiás okok indokolják.

A másik nagyon nagyon hasznos segédeszközt a porckorong.hu oldalon találtam. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Bene Máténak, hogy létrehozta ezt az oldalt és így módomban állt használni a könyvét és a zseniális videóit. Nagyon sokat tanultam belőle, de ami a legfontosabb, az állapotomra is jó hatással volt. Természetesen nem úgy kell ezt elképzelni, hogy egyik napról a másikra sikerült volna a fájdalomtól búcsút mondanom, de érezhető javulás állt be.

Emellett a csontkovács orvoshoz is visszajártam kezelésekre, bízva abban, hogy ö is érdemben járul hozzá a sérv gyógyításához. Ezzel együtt a sérv okozta fájdalom még hosszú hónapokig segített elfeledkezni a Glioblastomáról.

Időközben Dóra is visszajött, így újfent bővített otthoni ellátásban lett részem. Nejem nem csak ügyintézett, de hozott 2 nagyon fontos könyvet. Az elsőt egy francia orvos írta, aki szintén agyrákban szenvedett. A neve David Servan-Schreiber. A könyv címe pedig „A rák ellen egy új életmód”. Az író hitelességéhez nem férhetett kétség. Örömmel vetettem bele magam az olvasásba. Végre nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen pénzéhes csodadoktor csapdájába esek. A terápia sikerességébe vetett hitemet csak az árnyékolta be, mikor megtudtam, hogy a doktor már nincs közöttünk. Majdnem 20 évet élt még az agyműtéte után. Ez az onkológusom által prognosztizált túlélési idő sokszorosa volt, így elhatároztam, hogy követem a könyvben leírt tanácsokat. A másik fontos könyv, ami tartalmában sok helyen összecsengett David Servan féle teóriával, DR. Johannes F. Coy és Maren Franz által íródott „Az új rákellenes táplálkozás „című kiadvány . Mindkettő életem fontos szereplőjévé vált és nagyon sokat tanultam belőlük. Segítségükkel sikeres életmódváltozáson mentem keresztül és bíztam abban, hogy ennek eredményeképpen sikerül életkilátásomat nagymértékben javítani.

Az első hét végére az ápoló állomány tovább csökkent, mivel Dórának haza kellett utaznia néhány ügyet elintézni. Azért nem maradtam felügyelet nélkül, Virág erre a hétvégére visszaköltözött. Szerencsére nagyon jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy kezdtem megismerni a valódi fájdalmat. A nyakam egyre erősebben fájt és már a karomba is kisugárzott. Sajnos tudtam miről lehet szó, hiszen sok sok évvel korábban egy buta balesetből adódóan volt már nyaki porckorong sérvem. Ezt annak idején egy budapesti kórházban gyógytornával sikerült kikúrálni. Azt, hogy mitől újulhatott ki, nem tudtam, de éreztem, hogy lehet köze a műtéthez. Ezt az olasz sebész doktornő meg is erősítette később. Elmondta, hogy a 6 órás műtét közben jöhetett elő, mivel a fejem olyan tartásban volt, ami ennek kedvezhetett. Megnyugtatott, ha a fájdalom nem múlik, akkor majd ő megműt, hiszen ez ma már egy rutin feladat. Mondtam neki, hogy nem szeretném terhelni plusz munkával, és inkább a hagyományosabb kezelést preferálnám. Abba is belegondoltam, hogy nemrég az agyamat műtötte, most a porckorongomat szeretné, és ha ez így megy tovább, egy hónap múlva a prosztatámnál fog tartani.

Az ülő munkám következményeként volt már kapcsolatom egy csontkovács orvossal, akit most újból felkereshettem az időközben elkészült MRI-vel. Mivel autót vezetni nem tudtam, baráti segítséggel jutottam el a rendelőjébe. Ö alaposan kikérdezett a rákkal kapcsolatban is, illetve még néhány ötletet is próbált adni a természetgyógyászat területéről. Ezután elkezdte a manuális kezelését a nyakamnak. Ez szinte egy szerelmi vallomásnak is betudható volt, hiszen lehozta nekem a csillagokat az égről.

Ha akkor kellett volna arra sokszor feltett műtét utáni kérdésre válaszolnom, hogy a 10-es skálán hova helyezném el az aktuális fájdalom értékét, akkor valószínűleg egy 15 értéknél kisebbel nem tudtam volna leírni.

A kezelés a pénzügyi helyzetemet leszámítva más lényegi változást sajnos nem hozott. Erre nyilvánvalóan egy találkozás nem is adott esélyt. Abban viszont komoly segítséget nyújtott, hogy utána nézzek, hogy mit is tehetnék én annak érdekében, hogy ettől az elviselhetetlennek tűnő fájdalomtól megszabaduljak. Belevetettem magam újfent a Google legmélyebb bugyraiba, ahol szinte felüdülésnek tűnt a porckorong sérvről olvasni a glioblastoma után. Ez fájdalmasabb volt, de legalább a halálozási statisztikája nem volt olyan sötét.

A szerda estét már otthon tölthettem. Az ápolónők száma ugyan drasztikusan visszaesett, de szerencsére a szolgáltatás színvonala megmaradt. A nejem még a gondolataimat is leste. A diagnózis utáni sokk persze lebénított mindannyiunkat. Első este csak ültünk és nem bírtuk felfogni, hogy mi történik velünk. Mivel Tamás már hazautazott, felhívtuk telefonon. Ő a tőle megszokott bölcsességgel kezelte a helyzetet. Próbált biztatni, beszélt a statisztika értelmezésének hátulütőiről, illetve kiemelte azt is, hogy eddig minden a legjobban ment és nincs okunk azt feltételezni, hogy ez másképp lesz a jövőben. Mindaz amit és ahogyan mondta, megnyugtató volt, még ha éreztem is a hangján, hogy ő is jócskán el van keseredve, és valószínűleg ugyanúgy aggódik, mint mi. Utólag tudtam csak meg, hogy ahogy letette a telefont, sírva fakadt. Virág is aranyos volt. Ő azt emelte ki, hogy hinni kell, hiszen Isten kezében vagyunk mindannyian. Aggódással nem hosszabbíthatjuk meg az életünket. Ő mindenesetre tovább szervezi az imaláncot értem.

Családom végtelen szeretete sokat segített. Az a gondolat is, hogy egyszer úgyis el kell hagynunk ezt az árnyékvilágot és senki nem tudhatja előre, hogy mikor. Nem tudunk előrelapozni az életünk könyvében. Azt gondoltam, hogy ez jobb is így.

Pár nap alatt annyira csillapodott bennem a félelem és aggódás, hogy a tudásszomj át tudta venni részben a helyét. Próbáltam minél többet megtudni a betegségemről. A probléma csak ott volt, hogy minél többet böngésztem az internetet, annál inkább az volt az érzésem, hogy nyakig ülök a pácban. Ezen még az sem segített, hogy a valószínűsége annak, hogy sokáig üljek a pácban, elég alacsony volt. A rák egy komoly ellenfél, ezért jobb, ha több irányból indítunk támadást. Elkezdtem azt, amin szinte minden rákbeteg átesik, vagyis kutattam a csodaszer után, ami egyik pillanatról a másikra csak egy rossz emlékké változtatja ezt a tortúrát. Számtalan csodaszert találtam az interneten, amelyek azonnali gyógyulást kínáltak, mindenféle emberek tanúbizonyságával alátámasztva. Szerencsére a gyanakvó természetem segített abban, hogy a legtöbb csapdát elkerüljem.

Az kutató munkának azért megvolt az az eredménye, hogy néhány főbb pontban már meg tudtam magamnak fogalmazni azt, hogy milyen irányba kellene mozdulnom.

Az első és legfontosabb, hogy stressz-mentesíteni kell magam. Ennek egyik legegyszerűbb módja a sport illetve a meditáció. A hosszas mobiltelefonálgatást is abba kell hagyni, még ha nincs is tudományos eredmény arra nézve, hogy mennyire járul hozzá az ilyen típusú betegségekhez.

Abban is mélyen hittem, hogy a természet patikája kifogyhatatlan, és nem lehet véletlen, hogy számos gyógyszer létrehozásában a természetgyógyászat adta az ihletet.