Az alvás nélküli éjszakák eléggé lefárasztottak, de képtelen voltam aludni. Úgy éreztem, hogy az orvossal is megoszthatnám ezt a problémámat. Mikor megemlítettem a viziten, hogy képtelen vagyok aludni, láttam, hogy egy kicsit sem lepődtek meg. Rögtön mondta, hogy majd csökkentik fokozatosan a szteroidokat, amit a műtét helye körül kialakult ödéma csökkentésére adnak, és akkor könnyebben fogok tudni aludni. Addig is kapok Melatonint, hátha az segít.

A jó hír viszont az volt, hogy este átkerülhetek az intenzív osztályról egy kétágyas szobába, ahol egyedül lehetek.

A fehér turbánt a költözés előtt leszedték a fejemről, illetve az ápolónő mondta, hogy a katétert is kiszedik a fejemből, így nem leszek többé odapányvázva az ágyhoz.

Kértem, hogy had nézzem meg milyen hátulról a fejem. Ehhez hozott egy tükröt. Ezen felbuzdulva, mondtam neki, hogy szívesen végignézném, hogyan húzza ki a katétert. Ezt, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, nyugodtan hagyja ki. Azért ennél van szebb látvány is az életben. Én csak azt láttam, hogy húzza kifelé, de mintha a csőnek soha nem lenne vége. Az volt az érzésem, mintha belül fel lenne gombolyítva. Egyszer azonban mindennek vége szakad, még a csőnek is az esetemben. Egy cuppanó hang kíséretében a cső búcsút mondott a fejemnek, én meg az eszméletemnek. Szerencsére nem tartott sokáig, visszajött a kép meg a hang, de a második csövet inkább nem asszisztáltam végig.

Mikor végeztünk, megkérdezte, hogy mikor pisiltem utoljára. Éreztem, hogy ez egy beugratós kérdés, ezért megtudakoltam, hogy miért érzi fontosnak ezt tudni?

Mondta, hogy ha nem pisiltem ma még, akkor feldugna egy katétert. Miután elmondta, hogy hova, már a gondolat is erős vízhajtóként működött, így ezt legalább megúsztam.

A csövek nélküli élet első jutalma az volt, hogy végre felkelhettem és elmehettem egyedül a WC-re.

Az ágyam alatti kacsa sem sajnálhatta a dolgot.