Közeledett a rettegett éjszaka. Időközben próbáltam minél több információt szerezni a közelgő felkészítő előadással kapcsolatban. Az ápolók a kérdésre csak bámultak rám tágra nyílt szemmel, és próbáltak egyrészt meggyőzni, hogy nem fogok meghalni és amúgy sincs semmiféle előadás. Ez egy kórház, nem színház. Persze én sem voltam rest, és elmondtam, hogy mindent hallottam, teljesen hiábavaló, hogy megpróbálják eltitkolni.
A villanyoltás sajnos újra aktiválta az agyam játékos részét és számomra az ápolók ígéretével ellentétben elkezdődött a műsor. Először csak a zenekar kezdett bele, aztán egyszer csak megjelent egy hosszú ruhatartó állvány, amit a ruhatárakban használnak. A fogasokon kabát helyett bábok lógtak, akik a zenére szép sorban dörmögni és mozogni kezdtek. A hideg futkosott a hátamon. Az egész olyan volt, mintha a pokol kapuját nyitották volna meg előttem.

Ekkor kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy a szemközti épület ablakai bizonyos ritmusban és kiosztásban felvillannak. Nyilvánvaló volt, hogy kódolt üzenetet küldenek. Ekkor vettem észre, hogy az ügyeleti asztal mögött ülő ápolónő irányítja a fényjátékot. Telefonon adott utasításokat, hogy mikor, melyik ablakban villanjon fel a fény.
Észrevettem azt is, hogy a ház tetejének a sarkán áll egy fából készült Főnix madár, amit próbálnak meggyújtani és rábírni, hogy repüljön. Kicsit csodálkoztam, mikor ismerős arcokat fedeztem fel a tetőn ügyködők között. Nem értettem, hogy kerülhettek oda, de érdekes módon a nagy távolság ellenére hallottam, mikor azt beszélték, hogy legutóbb minden gond nélkül elrepült a Főnix, most viszont valami baja lehet. Ekkor azt láttam, hogy a nagy égő fatest elindul lassan a tető széle felé, amin átbukva a mélybe zuhan. Sajnos nem tudott elrepülni.

Aztán szép lassan megvirradt. Én hálát adtam, hogy túléltem ezt az éjszakát is, igaz megint alvás nélkül.