Elérkezett a műtét reggele. Jött az aneszteziológus és a műtétet végző olasz sebész. Kicsit meglepett, hogy mindkettő nő. Átvillant az agyamon, hogy ő lesz az első nő, aki mindent lát, ami a fejemben van. Szerencsére a tumor a homloklebeny jobb oldalán helyezkedett el. Ez a része az agynak az ítéletalkotás, a gondolkodás és az érzelem székhelye, a titkaimat nem ott őriztem. Akkor azt még nem tudtam pontosan, hogy a személyiségem gyökeresen megváltozhat egy ilyen műtét kapcsán, bár ez akár jól is elsülhetett volna. A műtét 6 óra hosszat tartott és egy 6x4 cm-es daganatot szedtek ki. Szerencsém volt a daganat helyét illetően, mert relatíve könnyen hozzáférhető helyen volt. Azért csak relatíve mert egy 26 cm-es vágásra azért így is szükség volt. Ennek emlékét életem végéig hordani fogom, bár ma már (még) haj takarja. Az idő múlásával arányosan emelkedő homlokom alól előbb utóbb nyilván elő fog bukkanni, bár meg kell hagyni, hogy a sebész még arra is figyelt, hogy minél több hajas fejbőr takarja, így erre remélhetőleg csak évek múlva kerül sor. Valószínűleg ez az az esztétikai plusz amit egy női sebész tud belevinni. Ahogy a képen is látszik, egy csinos cipzárnak néz ki a kapcsokkal összefogott seb. Később kérdeztem is az orvost, hogy vajon a könnyebb garanciális ügyintézés miatt építettek-e be egy cipzárt? Ő megnyugtatott, hogy nem ott fognak újra az agyam közelébe jutni.
Egy csinos fehér kötéssel a fejemen tértem magamhoz. Az ébredésem részletei többé kevésbé a feledés homályába vesztek. Arra az egy momentumra emlékszem, hogy ki akartam menni a WC-re, és ehhez már próbáltam az ágyból felkelni. Én csak annyit vettem észre, hogy minden irányból ápolók kezdenek szaladni felém, hogy megakadályozzák, hogy a felülésemmel kihúzzam a fejem hátuljából kilógó katétereket. Ezt én nem láthattam, de arra emlékszem, hogy elég nehezen tudtam felülni. Szerencsére a csövek maradtak a helyükön, engem meg inkább bepelenkáztak, hogy ne kívánkozzak ki.
Dóra mondta, hogy délután 4 körül jöttek be hozzám. Elég összefüggéstelenül beszéltem és csak abban bíztak, hogy ez változni fog. Eléggé rájuk ijesztettem. Szerintük máskor sem szoktam nagyon figyelmesen hallgatni őket, de most kb. 2-3 másodpercig voltam képes egy dologra koncentrálni. Mindeközben én folyamatosan a valóság és a képzelet határmezsgyéjén mozogtam. Akkor még nem tudtam, hogy agyam gyógyulás közben folyamatos hallucinációkkal fog szórakoztatni.