Mint már említettem korábban is, a sport az, ami legtöbbet segít a mozgáskészségem fenntartásában. Szerencsére ez soha nem volt ellenemre. Mivel nem tudok aludni, és nagyon korán ébredek, elég sok idő áll rendelkezésemre.
Általában reggel egy órát gyalogolok feszített tempóban. Ez egy kicsit több mint 6 km-t jelent. Koncentrálok arra, hogy a kezem is részese legyen a mozgásnak, és ne csak lógjon mellettem. Figyelek a megfelelő lábemelésre is.
Régebben kocogtam, de azt őszintén szólva nem kedveltem túlzottan, így nem esett nehezemre lemondani róla.
A hajnali gyalogláshoz fejlámpa is kell, mert a nyarat kivéve, általában sötétben indulok. Az alvás hiányáért a napfelkelte látványa kárpótol. Persze azért fáj itt is, ott is, így kell, hogy az ember néha összeszorítsa a fogát és csakazértis menjen. Az eső illetve a hideg sem segít, de ezeket megfelelő ruházattal kontrollálni lehet.
A másik kedvencem a biciklizés. Ezt nem hajnalban csinálom, hanem amikor kedvem szottyan rá. Minden évben csinálok egy több mint 100 km-s tó kerülő egy napos túrát. Ezen mérem le, hogy még a fizikai kondícióm számomra is elfogadható szinten van e. Eddig magamhoz képest jól állok. Néha egyedül teszem meg, de ha lehet, keresek hozzá partnert. Idén a vőmmel mentem, mindketten szerettük. Persze közben gyakran csinálok rövid utakat (15-50 km), éppen ahogy a kondícióm és a kedvem engedi. 3 hónapja vettem egy új biciklit is, amit úgy éreztem, hogy azonnal le kell tesztelnem. A próba olyan jól sikerült, hogy még egy sisak teszt is belefért. A villamossínre kis szögben hajtottam rá, ennek következtében nagy ízben hagytam el a bicikli ülést a kormány felett. Félig a fejemen, félig a hátamon landoltam. A fejre esést a sisakom, a hátamra érkezést a bordám bánta. A sisakom 3 darabra tört, a biciklim mozgásképtelenné vált velem egyetembe. A mögöttem érkező autónak sikerült lefékeznie. Neki az ijedségen kívül nem esett baja. Az emberi szolidaritás újabb példáját élhettem meg. A mögöttem jövő hölgy a biciklim maradékát, az ellenkező irányból érkező úr az én maradékomat segített hazavinni. A földre érkezés pillanatában átfutott az agyamon, hogy milyen jó is az, hogy mindig hordok sisakot. Ez a nem várt baleset 2 hónapos pihenőre ítélt. Ezalatt a bordám beforrt. Szerencsére csak elrepedt. Így azt leszámítva, hogy az első 2 hét főként azzal telt el, hogy hogyan tudom azt elkerülni, hogy tüsszentsek, illetve azt kívántam, hogy bárcsak szorulásom lenne, viszonylag simán ment. Utána már egyre könnyebb volt. Ma már csak néha a jobb oldalamon való alvás emlékeztet erre a kalandra.
Van egy új tevékenységi forma, amit csak mostanában kezdtünk el a nejemmel. Ez a szenior örömtánc. Egy parkinsonos sorstársam javasolta. Én egy kicsit ódzkodtam tőle, hiszen soha nem voltam a parkett ördöge. Mivel több helyen olvastam a tánc agyra gyakorolt jótékony hatásáról, elhatároztuk, hogy a tettek mezejére lépünk. Az első alkalom egy kicsit nyögvenyelős volt, de a másodikon már voltak sikerélményeink. Ha én meg tudtam csinálni, akkor bárki képes rá. Ezzel kapcsolatban van egy régi kedves emlékem. Még ifjú titán koromban, amikor még azt gondoltam, hogy én mindenre képes vagyok, és mindenkinél egy kicsit jobban tudom a dolgokat csinálni, elmentem táncolni egy lánnyal. Éreztem, hogy baromi jó vagyok, bár azt én is láttam, hogy a higany mozgású fekete évfolyamtársaim, mintha másképpen csinálnák. Egy idő után a lány, akinek minden bizonnyal szintén feltűnt a különbség, megkérdezte tőlem, hogy tudnám-e ugyanezt, de most ritmusra.
Hát az igazat megvallva, a szenior táncnál is a legzavaróbb rész a zene. Amíg zene nélkül gyakoroljuk a lépéseket, addig viszonylag jól megy, de abban a pillanatban, ahogy elkezdődik a zene, minden nehezebbé válik. Ettől függetlenül nagyon élveztem, hiszen ide nem Fred Aster jár. csak néhány reinkarnációja.
