Rég nem jelentkeztem. Időközben a kisebbik unokám is jár, a nagyobbik meg már két nyelven csivitel folyamatosan. Én meg öregedtem még egy évet.

A glioblasztoma nem jött elő rejtekéből. Már több mint 5 év telt el, így töretlen optimizmusom újabb támaszt kapott. Már  az onkológusom is kezdi elhinni, hogy hosszabb távú kapcsolatra számíthat velem. Viszont Parkinson úr továbbra is ott szórakozik az agyamban. Már majdnem 3 éve annak, hogy először adott hírt magáról. Nem a legkellemesebb lakótárs, bár kétségtelen, hogy a glioblastómához képest egy szelídebb játszótárs. Vele el lehet éldegélni viszonylag sokáig. Gyógymód a kiköltöztetésére még mindig nincs. Jelenleg az egyetlen aki kiűzhetné az agyamból ezt a betolakodót, a Glioblastoma lenne, de bízom benne, hogy nem kerül sor valódi összecsapásra közöttük, hiszen az a csatatér megsemmisülésével járna, és mindhárman eltűnnénk  ebből az árnyékvilágból. Hát akkor inkább maradjon a társbérlet. Végül is a szocializmus alatt is kibírták sokan.

Azért még kísérletezek mindenféle csodaszerrel. Eddig a neurológusomnak volt igaza, hogy ez főként a pénztárcámat fogja könnyíteni, de a helyzetemet nem. Sebaj, továbbra is anyagi támogatást nyújtok néhány zseninek, akik megtalálták azt a csodaszert, ami mindent gyógyít. Ha mégsem, akkor marad a sport, ami tényleg sokat segít. Ennek köszönhetem hogy kevesen szúrják ki, hogy parkinsonos vagyok.
A lányom, aki diakonus a református egyházban, azzal szokott vigasztalni, hogy az Isten csak annyi terhet rak a vállunkra, amennyit elbírunk. Nekem néha azért az az érzésem, hogy az én esetemben számítási hiba csúszott be.