Ahogy az előző bejegyzésnél is említettem, próbáltam rendszeresen sportolni. Minden napra beterveztem valamilyen mozgást. A kocogás mellett sokat kirándultam, illetve, ha rossz idő volt, akkor egy közeli edzőterembe menten. Ezeknek hatására a fizikai kondícióm határozottan javult és a közérzetemre is jó hatással volt.  

Persze itt is beigazolódott a régi közmondás, miszerint addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ezt nekem egy rossz lépéssel sikerült igazolni futás közben kb. egy hónap edzés után. Egy félrelépésnek általában fájdalmas következményei vannak bármilyen területen is történjen. Itt is az volt. Rögtön éreztem, hogy a futásnak lőttek egy jó darabig. Igazából még hezitáltam, hogy ez jó vagy rossz hír, hiszen a futást igazából nem élveztem. Kb. 20 perc szenvedés után éreztem 5 perc eufóriát, amikor végre vége lett a futásnak. Azt azért éreztem, hogy így nem csak a futás gyötrelmeitől, hanem az eufóriától is búcsút kell mondanom. A gyötrelemtől végül nem kellett teljesen megválnom, mert a bokám biztosította ezt a hatást hosszú hónapokon keresztűl. Sajnos az eufóriára nem találtam gyors helyettesítőt. Szerencsére két kolléganőm jött aznap este meglátogatni. Közülük az egyik nagyon sokat futott, és jó néhányszor megsérült. Rögtön javasolta, hogy van neki egy szuper krémje, amit még Spanyolországból hozott és nagyon hatékonyan gyorsítja a gyógyulást. Azt is említette, hogy egy jó alapos masszírozás is sokat fog segíteni és ő ennek is ismeri a módját, hiszen több alkalommal is csinálták neki.  
Ha aznap este valaki rám nyitotta volna az ajtót, nehezen tudtam volna megmagyarázni a helyzetet. Ott ültem két nővel a kanapén, az egyik éppen a bokámat masszírozza, a másik meg éppen egy teát hoz nekem. Szerencsére Dórát előre értesítettem a várható látványról, így valószínűleg ő volt az egyetlen, aki helyén tudta kezelni a félrelépésemet.