Az első tüneteket én nem nagyon realizáltam, illetve inkább ignoráltam, hiszen egy kis fáradtság, fejfájás bárkivel előfordulhat, főleg úgy, hogy az utolsó évben minden nap 10-12 órát kellett hajtani, tömény stresszben. Persze voltak intő jelek, amiket nem kezeltem a helyén. A mozgáskordnációm leromlott, ami a sízésnél volt igazán szembetűnő. A kék pályán is többet feküdtem a hóban, mint álltam a sílécen. Persze ennek volt pozitív aspektusa is. Csinos lányok többször is odajöttek, hogy felsegítsenek és segítsenek a felszerelésemet összeszedni. Persze éreztem, hogy ezzel nem nagyon lehet bevágódni senkinél, hiszen a tekintetükből nem a csodálatot, hanem  a sajnálatot véltem kiolvasni, és erre persze nem vágytam.

Ekkor határoztam el, hogy a sízést mint sportot leépítem és a hótalpazást részesítem előnyben, ami 50 fölött már inkább megfelel az ízületeknek is.

Mikor a szűnni nem akaró fejfájás már kezdett nagyon zavaró lenni, feleségem rábeszélésére elhatároztam, hogy feladom elveimet és elmegyek orvoshoz. A nejemnek természetesen feltűnt, hogy milyen hamar elfáradok, illetve autóval és gyalog is balra húztam. Ez gyalog nem volt veszélyes, ellenben autóval nem volt egy életbiztosítás se nekem, se másnak.

Volt még egy furcsa mániám, ami szintén a tünetek között kell említeni.
Már hosszabb ideje panaszkodott a feleségem, hogy cseréljük le a Mazda 6-ost egy kisebb autóra, mert ezt ő nem szereti vezetni. Elkezdtem nézni az autós hirdetéseket, és találtam egy Puch terepjárót, ami megegyezik a G Mercédesz modelljével. Bónuszként egy rászerelhető hólapát is tartozott hozzá. Őszintén szólva, láttam én, hogy ez nem kisebb és praktikusabb mint a jelenlegi autónk, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem ez kell. Most már tudom, hogy ez is a betegségem rovására volt írható, de akkor még ez nem volt világos.

Érdekes módon a munkatársaim nem vettek észre semmit különöset a viselkedésemben, leszámítva néhány apróságot, mint például azt, hogy gyakran elkéstem, ami annak előtte soha nem fordult elő.